Egy számító realista kusza gondolatai

Az a baj az emberekkel, hogy sohasem érik be annyival, amennyiük van. Megkapnak valamit, egy ideig boldogok vele, de aztán már nem lesz elég, és elkezdenek egy új után vágyakozni.
Mint például én és a szürke kesztyűm. Nem tudom miért szeretném annyira a pirosat. Ha megvenném utána már rögtön egy zöldet akarnék?...

Mostmár biztos, hogy az idő folyékony halmazállapotú-és nem csak azért mert mostanában sokat esik az eső. De az is biztos, hogy nem túl magas a párolgáshője, ugyanis hiába kapkodok kétségbeesetten utána, hogy megragadási kísérletem után markomból ömöljön szét körülöttem, amint megérinteném elpárolog és olyan gyorsan száll tova hogy észre sem veszem hogy egyáltalán volt...

Milyen rég álmodozott erről, s most mégis, mikor itt állt a kapuban megrémült. A felelősség szaga csapta meg; nem volt oly édes, mint ahogy azt évek óta elképzelte. A kellemes virágillat helyett valami émelyítővel találta szemben magát. Leült az út mellé és befogta az orrát. Visszafordulni nem lehetett, ezért így üldögélt egy darabig. Nem tudta mit tegyen.
Hosszasan gondolkodott: "Talán nem is olyan rossz ez az émelygés." Eddig nem érzett semmmit, most legalább kapott valamit, ami a sajátja, az övé, teljesen egyedül az övé. Lassan úrrá lett a rosszulléten és felállt, de egy lépést sem tett. Sokáig állt ott így, mintha csak arra várna, hogy valaki belökje a kapun, vagy legalább csak egy kicsit toljon rajta előre, de minden üres volt, sehol egy lélek. Megállt az idő, a nap már órák óta ugyanolyan szemtelenül szórta arcába égető sugarait. A fény bántotta a szemét. A körülötte fáradtan elterülő pusztában csak egyetlen menedék látszott: az ódon kapu biztatóan folyatta hűvös árnyékát a lángoló földre. Az eső után szomjazó talaj égette a talpát; el kellett indulnia. Megtett pár lépést, de oly bizonytalanul, mint a gyermek, aki először áll lábra. Megszédült. Ez a megtorpanás juttatta eszébe, hogy már órák, sőt talán napok óta-ki tudja- egy helyben vesztegel. Milyen nevetségesnek tartotta volna magát néhány éve, mikor az ifjak nagyképűségétől duzzadó mellével rálépett a kikövezett útra. "Mi sem könnyebb, mint végigsétálni egy kitaposott ösvényen."- gondolta magában. S most itt állt, s egy tapodtat sem mozdult; se előre se hátra. Ki ez az ember? Nem lehet ő; a bátor, a rettenthetetlen, a céltudatos.
Még maga is elhitte, hogy ilyen, és most, ebben a pillanatban, mikor a legnagyobb szüksége lett volna mindezen valósnak vélt tulajdonságaira, kellett rájönnie, hogy az egész csak egy jól sikerült hazugság, amit nem csak másokkal, de önmagával is elhitetett.
Ismét leült. Úgy cikáztak a gondolatai, mint még soha. Élvezte ezt az időtlen tébolyt. Csak ült ott, maga sem tudta meddig, mire elméje kitisztult. El is feledkezett róla, milyen bántóan erősek a napsugarak, amelyek most hirtelen húsába martak. Érezte, hogy nincs itt maradása többé. Bizonytalanul állt fel, s ismét megtette az előbb oly nehéznek tűnő első lépéseket. Mikor bátorságot gyűjtött elengedte orrát és valami hihetetlen dologgal szembesült: a világ legédesebb illatát érezte, olyat, mint még soha életében. Mélyet szippantott a levegőbe majd elindult és lelkéből az összes kételyt kiűzve lépett át az óriási kapun.

Vajon valami e a semmi? Vagy minden valami a végtelenbe vesző semmi?
Ha mélyebbre ásunk a mindenségben, rájövünk, hogy minden, aminek eddig jelentést és értelmet tulajdonítottunk nem is létezik, csak a szubjektum kivetülése, melyet önmagunk alkotunk meg. De mégis oly valóságosnak tűnik. Hogyan lássuk be tehát, hogy a valami is semmi?
Hozzávalók: 2 bögre általunk valaminek tartott semmi
                 3 csipet az ideák mélyéről merítve ( lehetőleg aprószemű)
                 1,5 kg hit vagy remény ( ha nincs otthon, szeretet is megteszi, bár így a
                                                   végeredmény lehet kicsit képlékeny lesz )
                 valamint tudathasadás ízlés szerint
Az alapanyagok beszerzése után hozzá is láthatunk.
A semmit válasszuk szét a még valaminek vélhető részeitől, ezeket tegyük félre későbbre. A szétválasztás után megmaradt nem létezőt szitáljuk össze a hittel és közben reménykedjünk, hogy tökéletesen összekeveredik. Ezt onnan tudjuk, hogy a szubsztanciák is keveredni kezdenek. Ezek után  lefedjük a locke-i értelemben vett ideákkal ( az emberi elme valamennyi tudattartalmával) és pihhenni hagyjuk az örökkévalóságig. Így lehetőségünk van tabula rasa elkészíteni a tölteléket. Vegyük elő a semmitől szétválasztott valamit és tapasztaljuk meg. Üljünk le és hagyjuk, hogy az elménk a tapasztalatból az érzékelés és reflexió segítségével ideákat hozzon létre. Ezek után pihentessük az ideákat és engedjük, hogy azok maguktól, absztrakció útján összetett ideákká alakuljanak. Mikor ez megvan szórjuk rá, amit az ideák mélyéről merítettünk.( Ha túl dúrvaszemű akkor filozofáljunk még rajta egy két Bergsoni értelemben vett belső időnyit.) Mindezek közben ne felejtsük el, hogy az intuíciónak kiemelt szerepe van.
Most elővesszük a semmi és hit keverékét és mindet hozzáüntjük. Nem kavarjuk össze, hanem ismét pihentetjük és hagyjuk, hogy az legyen, amivé önmagát teszi, aminek önmagát az egzisztencia nyomán felfogja. Ha ez bekövetkezik, tehát a szubjektivitás kiteljesedik rajta, a determinizmus teljesen megszűnik. Tálalás előtt díszíthetjük tudathasadással a vendégek ízlése szerint. Érdemes frissen tálalni.
Ne feledjük, hogy a kísérlet csak akkor működik, hogyha eme metafizikus puding elkészítése kanti értelemben autonóm cselekvés volt.
Nos igen: A puding próbája az evés. Tehát vezessük a vendégeket az asztalhoz és tálaljunk.
Ha látják és meg is eszik azt, akkor amit elképzeltünk, tehát a valami mégiscsak valami és nem semmi.( Vagy ők is ugyanazt a semmit képzelik valaminek.) Viszont ha nem látják és nem is eszik meg akkor biztos, hogy a valami is semmi és minden semmi valami, amit mi elképzelünk. Ha nem látják, de úgy tesznek, mintha ennének elég nagy bajban vagyunk, ugyanis nagy esélye van, hogy elkezdődött életünk hátralevő része, amit egy kedves kis szanatóriumban tölthetünk arról filozofálva, hogy az általunk elképzelt valami mégis csak semmi.
És erről eszembejutott egy gondolat, de egy kedves fehérköpenyes hölgy szól, hogy be kell vennem a vitaminokat, utána pedig egy rövid délutáni séta következik a parkban a terapeutámmal, úgyhogy ezt legközelebb fejtem ki...

 

Ki vagy te?-kérdezte majdnem ordítva. Nagyon ügyelt, hogy ne jöjjön ki a sodrából.
Nem tudom-válaszoltam tanácstalanul.
Akkor gyere vissza, ha már tudod-Hangzott a válasz, és én hátat fordítottam, hogy elsétáljak. Tudtam, hogy soha többé nem jövök vissza.
 

Kinyitotta az ajtót és belépett a fülledt levegőbe. A kupéban csak egy ócska lámpa árasztotta fáradt, sárgás fényét a szebb időket is megélt üléshuzatra, mely egykori smaragzöld színét mostanra fakó barnára cserélte.
Szabad ez a hely?-kérdezte a fülke egyetlen utasát, egy furcsa öreg bácsit.
Persze-válaszolta-és még maradt négy üres-tette hozzá. Valószínűleg viccnek szánta, mégsem érte el a várt hatást.
Választ nem adott, csak leült. Próbálta kerülni a kommunikáció bármilyen formáját is. Valahogy mindig is idegesítették azok az emberek, akik az utazás unalmát mások untatására cserélik. A sok ingázásnak köszönhetően már messziről kiszúrta a potenciális kedvszívókat-merthogy magában csak így hívta őket. Általában az ilyen emberek legalább a vonat indulását megvárják, rosszabb esetben figyelnek és amint előkerül a könyv vagy tanulnivaló lecsapnak és az unaloműzőnek szánt eszközt használják ki egy monoton beszélgetés kezdetéhez.
Éles sípszó hasított fülébe. A vonat hirtelen megrándult és vele együtt az összes csomag is életre kelt. Pár perc múlva elhagyták a várost. A nap még utolsó erőfeszítéseivel narancsszínűre festette a havat, hogy a látványt megannyi fáradt arc csodálhassa a mocskos üvegablakon át. A mozdony zakatolt, ő pedig csak bambán figyelte ahogy a szaladó táj felkapja hátára a fákat s együtt rohannak tovább, hogy aztán a nappal együtt ők is a végtelenbe olvadjanak. Sötét lett.
A fülke egyre forróbbá vált és az előbb még bosszantóan kedveskedő bácsi most démoni szemeket meresztett rá. Nem szólt, de tekintete vérvörösen izzott és mérhetetlen fájdalmat sugárzott. Egy túlvilági hang hallatszott. Nem értette, hogy mit mond, elvonta a figyelmét, hogy a lángoló szemek alatti száj- merthogy az orr időközben elolvadt, ilyen pokoli hőségben ez nem is csoda- nem mozgott. A furcsa, inkább hörgésnek nevezhető zajt egy sikoly követte. A hang a pokol lehelleteként áramlott szét testében, megragadta szívét és olyan erővel szorította, hogy az milliónyi darabra robbant szét beterítve az egész fülkét. Ebben a pillanatban örvényként vette körül valami furcsa, megmagyarázhatatlan képáradat. Nem értette mi történik. Hirtelen meglátta édesanyját s kitárta karjait, de a kép már el is tűnt, s most egy régi barátját látta, akivel még általános iskolában veszett össze, aztán az első biciklije csengőjét hallota, majd megjelent a kutyája és a 13. szülinapja is. A képek olyan gyorsan peregtek, hogy beletelt egy kis időbe, míg rájött, hogy az emlékeit látja. Valami elmondhatatlan érzés fogta el, mintha hányingere lenne. Aztán ismét fájdalmat érzett. A sikoly lassan elhalkult. Mély csönd vette át a helyét és kietlenség. Üresnek érezte magát. Próbálta megérteni az eseményeket,át akarta gondolni a napját az elejétől, hátha az segít, de nem sikerült. Csak néhány perc múlva hasított belé a kegyetlen igazság: elvették az emlékeit. Ott ült egy kopott ócska vonatfülkében, mérhetetlen fájdalommal,emlékek nélkül. Szerette volna kiadni magából a kínt, de nem tudta hogyan kell. Elfelejtett sírni, de ezzel együtt minden érzést is elfelejtett. Nem maradt semmije, csak az üresség és szemben vele ismét mézes-mázos mosollyal ott ült az az ártatlannak tűnő bácsi; a hitvány emlékrabló és mintha mi sem történt volna rávigyorgott. De fogai feketék voltak, arca ismét eltorzult, kezére hatalmas karmok nőttek, szemét ismét rászegezte és karmaival felé nyúlt, hozzáért a térdéhez.
Erre ő megrázkódott, s kinyitotta szemét. A bácsi kopogtatta meg a térdét.
-Mondja meg, hogy meddig utaztik, hogyha megint elaludna fel tudjam ébreszteni, nehogy továbbmenjen véletlenül.

pörögve hull a kakasorr a tavaszi fényben,
a rózsaszín tejköd mögött rejtőzve lopakodik
egy ismeretlen homályos hang, s visítva ám
rezdülés nélkül hajtom hátra a csuklyámat;
itt már csak a hajnali dallal ülhetek le sakkozni
pedig nem is szeretem a kávét, főleg
amiért minden olyan terhes és egyben reményteli
és a játékbaba sem a régi már,mert a telefon
csak csöng és dühösen landol a kókuszpálma alatt,
hiszen ha tegnap lett volna, már nem is a tisztaság
hanem az elefánt füle lenne a céltábla, és mi mind
ráborulnánk a mélyből jövő langy homályra és fejünk
az aszfaltra támasztva tudnánk,hogy minden egér,
de főleg az éhes szereti a sajtot,és ekkor átbámulva
a tejesbögre fülén csak egy dolgot remeg a szívem,
hogy nincs többé csak a semmi és egy tejeskávé habbal,
ami még csak énekelni se tud, mert szereti a zöldet,
de a szivárvány most alszik, úgyhogy csak egy
kerti manó térdel le hozzá,hogy a fülébe sugja; nem
csak a teremtés, hanem a puding is szottyadt
még akkor is ha szombat van
 

szóval itt ülök és elegem van mindenből. Főleg abból, hogy panaszkodok, közben meg  mindenem megvan, de azért csak folytatom.Tudom persze, a magyartanárom is mondta, hogy azzal, hogy a Kossuthba felvételiztem a tanulást választottam életformának. No meg a sznobizmust... Itt van például ez a végzős bál. Hú de jól hangzik. Igen, ezaz. Majmoljuk csak az amerikaiakat, mert nekik olyan jól bejött. Igen csináljuk csak, vegyük át tőlük, hogy aki nem menőcsaj vagy kosaras nem is ember. Ezaz. Gyártsunk idegroncsokat, ültessünk egy csomó fölösleges komplexust az olyan emberekbe, akik rendelkeznek normális értékrenddel, hadd érezzék hogy velük van a baj. Mert sok bolond között között a normális érzi magát hülyének. Ez van. De én ember akarok maradni!!! És nem érdekel ha én maradok az egyetlen, már úgyis hülyének néznek egy csomóan. Csak az zavar, hogy én is aszisztálok az egészhez, mert igen ott leszek azon a hülye puccos bálon, ahol mindenki jattol a másikkal. Ahol mindenki felveszi a hűdedrága estélyijét és annyiszor megy át a terem túloldalán levő iwiwismerőséhez-akivel amúgy sohasem beszél,-csak azért hogy mindenki lássa, hogy ő ott van és milyen szép, ahányszor csak nem szégyelli. Hát igen, ha már az ember rászánja a szülei pénzét, hogy annyiból menjen el fodrászhoz, sminkeshez, varrónőhöz meg mittudomén, amennyiből más minimum egy hónapig kajál, akkor már csinálni is kell a millió képet az Iphoneokkal, hogy legyen sok partikép, amin olyanokkal pózol, akiknek legszívesebben kést döfne a hátába, mert a belterjes elit klubukban lenyúlta a hűdemenő polyáca pasiját. Két vakuvillanás között meglátjuk az órát.Hé itt az éjfél! Na ki lesz a bálkirály és a bálkirájnő? Egy újabb rituálé, aminek semmi értelme.Vissza az őskorba, válasszunk valakit, akit birkaként lehet követni. Ugye ez lenne a koncepció, de mivel itt sok dudás van egy csárdában és nem akarnak egymással balhézni, mert féltik a rombuszmintás lila mellénykéjüket, inkább a könnyebb utat választják, amivel mindannyiuk egója megmarad, sőt még növekszik is, mert ha valamiből, ebből nincs olyan hogy maximális. Szóval itt az alkalom, hogy valakit megint megalázzanak. "Éljen, felküldtük a színpadra, jól kiröhögtük, de nagyok vagyunk, francosan jófejek. És még maradt idő hogy hajnalig lerészegedjünk az apucitól csórt legdrágább whiskeytől. Úgyse kell hazavezetni a 17. szülinapra kapott kocsit, mert most a bérelt limóval jöttünk, amiből sokkal jobban mutat rálépni a vörös szőnyegre, amit természetesen a suli biztosít..."
Március 5-én találkozunk...
 

Sokszor hallom, hogy "Merj nagyot álmodni!". Pláne most, hogy választás elé kerültem. Mindenki ezt ismételgeti. Olyan ez mint egy nagy összeesküvés; nem elég, hogy a jobbnál jobb egyetemek brossúrái és a tanáraim is ezt szajkózzák,de még azok is, akik aztán tényleg a legjobbat akarják nekem, merthát ha nem a szüleim, akkor ki... Szóval megy ez a magnó, végtelen ismétlésre beállítva, benne meg a kazetta és én nem tudom kikapcsolni, ígyhát mégis elgondolkozom azon amit mond. De tényleg jó az nekem, ha "merek nagyot álmodni"? Álmodok valami gyönyörűt, valami iszonyatosan jót, mert ugye a fantáziával nincs gond. Egyre magasabbra és magasabbra szállok, persze csak gondolatban, és amikor már igen magasan vagyok, valaki odalentről kinyújtja a lábát,-jó magasra tudja nyújtani-fogja magát és úgy seggberúg, hogy még lentebb térek magamhoz, mint ahol elkezdtem a csodás terveket. Persze innen nincsen lift, vagy ha van is, nekem nincs hozzá kulcsom, úgyhogy ahhoz hogy visszajussak legalább oda, ahol elkezdtem, megint álmodozni kell-hogy legyen valami cél. De ezek után ki tudja összeszedni a bátorságát? Lehet ha újrakezdem kapok egy mégnagyobb seggberúgást és olyan mélyre zuhanok, hogy onnan már visszatérni se lehet.
Igen, gyáva vagyok. Ez van. Félek. De ki nem? Persze attól nekem nem lesz jobb érzés, hogy más is, de könnyebb beletörődnöm. De jó az? Jó az ha egyszerű beletörődéssel, az esélytelenek teljes nyugalmával röhögök minden kihívásra? Végülis nem infarktusban fogok maghalni. Mondjuk nem is boldogan. Azaz csak olyan minimalista boldogsággal, fogalmazzunk úgy, hogy lesz bennem egy kis adag öröm, meg sok adag egyéb járulékos tartozék. Ez van.
De akkoris, ha rajtam múlik inkább maradok a biztosnál és még az esélyt sem adom meg senkinek hogy akár csak megpöccintsen a kis kacsójával, nemhogy hatalmas láblendítéssel taszítson a mélybe.
No meg persze az is igaz, hogy én igazán tehetségesen, művészi érzékkel megáldva tudom magam a legalkalmatlanabb helyzetekben és időkben olyan mélységekbe juttatni, ahol már az sem segít ha van nálam zseblámpa-mert még egy hatalmas fényszóró sem lenne elég-úgyhogy inkább meg sem próbálom felkapcsolni. Sebaj, legalább kímélem a szemem. Mondjuk minek, ha úgyse használom többet...

Szürke aszfalton sötét árnyak,
gazdáik égbe nyúló házak.
Hirtelen kialszanak a fények,
s nem marad más, csak egy magányos
lélek

Szürke aszfalton sötét árnyak,
még mindig lépkednek az elnyűtt lábak.
A sétát kíséri egy Úr, aki hegedül,
s én folytatom az utat némán,
egyedül
 

A mai mese főhőse egy átlagos kislány. Olyan se nem magas se nem kicsi. Nem kövér és nem sovány. Nem mondanám szépnek, de egyáltalán nem is csúnya. Egyszerűen csak egy kislány. De amilyen átlagos a külseje, annyira különleges a belseje. Szíve ugyanis egy drágakövekkel teli kincsesláda, amelynek soha nem volt lakatja, és a zsanérja is ellustult már, hiszen amióta csak létezik nyitva áll. Igen, tárva nyitva minden és mindenki előtt és bárki rátekint kap belőle egy darabkát és nem is tudja hogy ezzel egy mégnagyobb darabot rak bele ő maga.
Amióta csak eszét tudta, sőt még előtte is-csak erre ő nem emlékezhet-mindig azon volt, hogy akár a saját érdekeit félretéve segítsen másokon. Már már görcsösen, mégis könnyedén tette ezt mindig. Rengeteg barátja volt, néha el sem hitte, hogy mennyi, de aztán örömmel győzte meg magát, hogy igen, ők mind szeretik őt. "És miért? Mert jó vagyok hozzájuk, mert szeretetet sugárzok feléjük. Pedig milyen önző vagyok, hisz mindezt csak azért teszem, mert nekem jól esik, boldogabb leszek tőle."-Sokszor gondolkodott így magában. Még ilyenkor sem akarta elhinni, hogy igenis jobb, mint amilyennek képzeli magát, és ilyen kitalált kedves kis butaságokkal próbálta csökkenteni azt a fényt, amit lelke sugárzott. De akármit gondolt is magában, tettei mindig csak azt harsogták, hogy ez a kislány tisztaszívű.
Az igazság azonban az, hogy a kiskertben is azt az ártatlan, lilaleheletű ibolyácskát tapossák le hamarabb, mint a bódító szagú,harsány virágot.
Így van ez a való életben is. Ha egy önző ember találkozik egy önzetlennel, az önzetlen fog alulmaradni természetéből fakadóan. Gondoljunk csak bele, ha az önzetlen nyerne, nem is lenne igazán önzetlen.
Így járt a mi kislányunk is. Lelke válogatás nélkül ráragyogott mindenkire. Egyszer olyasvalakire ragyogott, aki ugyan látott már fényecskéket, de azok mind csak repkedő szentjánosbogarak voltak a kietlen sötétségben. Ő másra vágyott; hatalmas fényre, egy reflektorra, amit kedve szerint bekapcsol és utána soha nem kapcsol ki, amíg nem talál egy nagyobb fényű lámpát, aminek még a lámpaernyője is díszes, hogy akkor szívtelenül elhajítsa a régi, használt, kimerült kislámpát. De ez a lányka tudta, hogy mi lenne a sorsa, és szerette volna, ha a fényéből jut másoknak is, és egyszer majd olyasvalakinek világíthat, aki megbecsüli a meleg fénysugarakat, és másoknak is ajándékoz belőlük, csakhogy ők is átélhessék azt szívmelengető érzést, ami csak keveseknek adatik meg. Ígyhát nem akart már többé olyan fényesen ragyogni erre az emberre. De látta, hogy ezzel fájdalmat okoz neki, és bármilyen önző volt is az a másik, sajnálta, és önmagát is hozzá hasonlatosnak érezte, hiszen goromba módon nem világított rá.
Ahhoz, hogy megtarthassa önzetlenségét önzővé kellett válnia, és ez mindennél jobban fájt neki, és fáj a mai napig is, hacsak nem vigasztalta meg azóta egy kósza fénysugaracska...

 

Egyszer volt hol nem volt, jó messze innen is, meg onnan is ahol most te vagy, sőt onnan talán még sokkal messzebb, mint innen, élt egy aprócska lény. Olyan aprócska volt mint a kisujjam, mégis hatalmas lélek rejtőzött benne. Soha nem szenvedett semmitől. Azt gondolnátok, hogy de jó neki, hogy semmi baja nem volt. Dehogy igaz ez; rengeteg viszontagságot kellett napról-napra átvészelnie, de ő sohasem hagyta, hogy ez kedvét szegje, tudta, hogy ő fontos és az őt érő bántásokat siránkozás helyett mindig fényes dalokban adta ki magából.
Egyedül élt egy aprócska kunyhóban egy hatalmas, öreg rejtélyekkel teli erdő és egy szintén hatalmas, de annál laposabb puszta találkozásánál. Olyan szorgalmas volt, hogy minden nap a Nap előtt kelt, és mire az aranysárga sugaraival melegséget öntött a rozoga kunyhó réseibe ő már rég készen volt a házimunkával, hogy az ásítozó forró tűzgolyóval beszélgethessen. Bizony, jól halljátok, hogy beszélgessen vele, ugyanis ez a hatalmas, mindent beragyogó izzó gömb társaságot igényelt. Naphosszat panaszkodott a kis lénynek, hogy milyen egyedül van. Ilyenkor ő mindig kitartóan vigasztalta és dicsérte szépségét, amitől rögtön jobb kedvre derült. Manócskánk szórakoztatta dalaival, és verseket írt a kevély uraságról, csakhogy fenn tartsa az égen, hogy a világ lakói nehogy fény és melegség nélkül maradjanak. De ő sem volt ám egy robot, pihenésre volt szüksége, így estére mindig elfáradt, és ilyenkor elaludt a rét közepén, és már csak a Hold és a csillagok csengő-bongó kacagása ébresztette fel. Szerette ezt a melegen csilingelő ezüstös zajt, mégsem volt szabad hallgatnia és beszélgetnie velük, mert akkor másnap nem tud felkelni, és a Napot nem tudja az égen tartani és akkor fény nélkül marad az a sok földlakó, akiket nem is ismer, mégis valami furcsa okból kifolyólag feltétel nélkül szeret. Ígyhát szívében egy keserédes érzéssel ment öreg kunyhójába. Egyedül akkor volt igazán boldog, amikor lehajtotta fejét párnájára és egy másik világba lépett át; itt csillagokkal énekelt, angyalokkal táncolt és a Holdnak szavalta verseit, de nem ám dicshimnuszokat, vagy végtelen ódákat; egyszerű verseket és dalokat a természetről, a világról, amolyan gyermeki dalokat, melyekben volt valami elmondhatatlan báj. Ilyenkor a Hold egy hatalmas nevetéssel díjazta a kis költőt. Az álom mindig ezzel a csodás gyémántkacajjal ért véget. Erre a kis lény kipattant ágyából és még a holdfénynél elvégezte a napi teendőket, hogy mire az az öntelt sárgaság felkel már ott üljön a mező közepén; ő a világ legszebb hangszere, akiből nem a levegő, nem is a víz vagy valami elektromos rezgés csalja ki a hangokat, hanem egy azoknál sokkal nagyobb valami: a szeretet.
Így teltek a kis lény napjai, és így telnek még ma is. Hogyha reggel felpillantasz az égre és látod a Napot, akkor jusson eszedbe, hogy valahol nagyon messze van valaki, aki ismeretlenül cselekszik érted. Sőt talán nincs is olyan messze...

Mivel a rajongóim a nap 24 órájában zaklatnak a folytatást követelve, úgy döntöttem engedelmeskedek.

Na jó igazából a paparazzik idegesítenek...

Miről is írhatnék hát, ami ilyen széles embertömeg érdeklődését felkelti? Egyértelmű. Van egy kérdés, ami azóta foglalkoztatja az embereket, mióta felegyenesedtek, sőt talán még régebb óta. Igen azóta amióta elváltunk a majmoktól/ sárból összerakott minket egy felsőbb erő.( <--Itt választhatsz egy neked szimpatikusat, esetleg megadhadsz egy harmadik opciót. Senkit nem akarok azzal elnyomni, hogy képzelőerejét határok közé szorítom.) Szóval igen, a nagy kérdés, hogy vajon a szmörty szilárd vagy folyékony halmazállapotú e. Ez egy olyan meghatározó kérdés, hogy egy magamfajta lénynek nincs is joga ilyesmiről elmélkedni, ezért ezt mindenkinek a saját gondjaira bízom és áttérek inkább egy másik témára, ami bizonyára nem olyan izgalmas és nagysúlyú és valószínűleg nem is foglalkoztat rajtam kívül senkit, sőt talán még én magamat sem; hogy vajon ki mellet is köt ki végül az ember, ki lesz az akivel leéli az életét.
Hát igen. Most nem konkrét személyes tapasztalatokról szeretnék írni, de azt se akarom, hogy egy "hatalmas" gondolatokból álló ömlengés legyen, ami igazából semmit sem mond. A célom valójában, hogy fény derüljön arra, hogy mit is takar a blogom címe. Nos, a kusza gondolat részt szerintem nem kell magyarázni. Ha azonban még nem tettem eleget a cím által benned támasztott ezenirányú elvárásaidnak szerintem ez a mondat tökéletes, hogy igazoljam magam:)
És a számító realista rész: Már régóta vallottam ezt az elvet, mikoris szavakba öntöttem egy szokványos iskolai napon a H épület magyarelőadójában egy inspiráló irodalomóra közepén. Kiábrándító gondolatomat ki mással osztottam volna meg, mint padtársammal, aki rögtön a számító realista jelzővel illetett.
De mit is jelent ez? Már kiskorunk óta, onnantól hogy először halljuk a Hófehérkét vagy a Csipkerózsikát arról álmodozunk, hogy egyszer belénkcsap a villám (persze csak képletesen) és jön valaki, aki nélkül onnantól nem is tudnánk már létezni és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ez egy hatalmas baromság, ilyen nincsen. Inkább olyan az egész, mint egy kompromisszum. Találsz valakit, aki szeret (nem feltétlenül szerelemmel, csak simán szeret)és te is őt, jófej, értelmes is. Őt elfogadod társadnak és hozzá mész/elveszed. Ez egy teljesen logikus dolog, mivel szerelem nem létezik, abban a tökéletes mivoltában, ahogy mindenki, vagy legalábbis a többség elképzeli. Ezzel a lépéssel pedig kicselezhető az az elkeseredett keresés(ami egyeseknél már vadászatnak nevezhető inkább), ami az emberek nagy részének annyi keserűséget okoz. És ha ez a sok szenvedés, fájdalom kiküszöbölhető, miért ne tennénk.
Tömören ennyi. Így gondoltam akkor, és bizonyításképp ki is választottuk padtársam leendő férjét...:D

Azóta egész sok idő eltelt már, és úgy döntöttem félrerakom ezt a már már pesszimista gondolatot és bekapcsolódok ebbe a hatalmas társasjátékba. Persze még mindig szkeptikus vagyok kicsit, de az eddigi hullámvasutaslufisbuborékfújóstraktoros álomvilágomba új gondolatokat is beengedtem. Meglátjuk, hogy ez vezet e majd valahova.

Nem írok nagy záróbölcsessséget a végére, amit ízlelgetni lehet, mert annyira nem lenne értelme. Azt hiszem megválaszoltam a cím által keltett kérdéseket. Végülis ez volt a célom ezzel a posttal. úgyhogy nem is tudom minek írom még ezt tovább

Kedves Valaki (<-- ide akár a neved is behelyettesítheted)

A volt padtársam azt mondta, hogy egy számító realista vagyok. Most, hogy itt ülök, a fülemben a Flying horses bömböl, körhintákról és szivárványokról ábrándozom, azt hiszem teljes biztonsággal állíthatom, hogy ez nem igaz.

Most, hogy már hivatalosan felnőtt vagyok, és abban reménykedem, hogy lelkileg soha nem leszek teljesen az, úgy gondoltam ideje kipróbálni valami újat, és mi más lenne izgalmasabb, mint blogot írni.

Na jó valójában egy jótékonybuzdítómanó hatására kezdtem el...;) (remélem nem haragszik, hogy így emlegetem) Hátha neki lesz igaza és jól sül el.

Nos, megtettem az első lépést; felültem egy zöldsörényű pónira. Lassan forogni kezd a világ. Lássuk hát hogy örömmámor vagy hányás lesz e a vége...