Egyszer volt hol nem volt, jó messze innen is, meg onnan is ahol most te vagy, sőt onnan talán még sokkal messzebb, mint innen, élt egy aprócska lény. Olyan aprócska volt mint a kisujjam, mégis hatalmas lélek rejtőzött benne. Soha nem szenvedett semmitől. Azt gondolnátok, hogy de jó neki, hogy semmi baja nem volt. Dehogy igaz ez; rengeteg viszontagságot kellett napról-napra átvészelnie, de ő sohasem hagyta, hogy ez kedvét szegje, tudta, hogy ő fontos és az őt érő bántásokat siránkozás helyett mindig fényes dalokban adta ki magából.
Egyedül élt egy aprócska kunyhóban egy hatalmas, öreg rejtélyekkel teli erdő és egy szintén hatalmas, de annál laposabb puszta találkozásánál. Olyan szorgalmas volt, hogy minden nap a Nap előtt kelt, és mire az aranysárga sugaraival melegséget öntött a rozoga kunyhó réseibe ő már rég készen volt a házimunkával, hogy az ásítozó forró tűzgolyóval beszélgethessen. Bizony, jól halljátok, hogy beszélgessen vele, ugyanis ez a hatalmas, mindent beragyogó izzó gömb társaságot igényelt. Naphosszat panaszkodott a kis lénynek, hogy milyen egyedül van. Ilyenkor ő mindig kitartóan vigasztalta és dicsérte szépségét, amitől rögtön jobb kedvre derült. Manócskánk szórakoztatta dalaival, és verseket írt a kevély uraságról, csakhogy fenn tartsa az égen, hogy a világ lakói nehogy fény és melegség nélkül maradjanak. De ő sem volt ám egy robot, pihenésre volt szüksége, így estére mindig elfáradt, és ilyenkor elaludt a rét közepén, és már csak a Hold és a csillagok csengő-bongó kacagása ébresztette fel. Szerette ezt a melegen csilingelő ezüstös zajt, mégsem volt szabad hallgatnia és beszélgetnie velük, mert akkor másnap nem tud felkelni, és a Napot nem tudja az égen tartani és akkor fény nélkül marad az a sok földlakó, akiket nem is ismer, mégis valami furcsa okból kifolyólag feltétel nélkül szeret. Ígyhát szívében egy keserédes érzéssel ment öreg kunyhójába. Egyedül akkor volt igazán boldog, amikor lehajtotta fejét párnájára és egy másik világba lépett át; itt csillagokkal énekelt, angyalokkal táncolt és a Holdnak szavalta verseit, de nem ám dicshimnuszokat, vagy végtelen ódákat; egyszerű verseket és dalokat a természetről, a világról, amolyan gyermeki dalokat, melyekben volt valami elmondhatatlan báj. Ilyenkor a Hold egy hatalmas nevetéssel díjazta a kis költőt. Az álom mindig ezzel a csodás gyémántkacajjal ért véget. Erre a kis lény kipattant ágyából és még a holdfénynél elvégezte a napi teendőket, hogy mire az az öntelt sárgaság felkel már ott üljön a mező közepén; ő a világ legszebb hangszere, akiből nem a levegő, nem is a víz vagy valami elektromos rezgés csalja ki a hangokat, hanem egy azoknál sokkal nagyobb valami: a szeretet.
Így teltek a kis lény napjai, és így telnek még ma is. Hogyha reggel felpillantasz az égre és látod a Napot, akkor jusson eszedbe, hogy valahol nagyon messze van valaki, aki ismeretlenül cselekszik érted. Sőt talán nincs is olyan messze...