Egy számító realista kusza gondolatai

Kinyitotta az ajtót és belépett a fülledt levegőbe. A kupéban csak egy ócska lámpa árasztotta fáradt, sárgás fényét a szebb időket is megélt üléshuzatra, mely egykori smaragzöld színét mostanra fakó barnára cserélte.
Szabad ez a hely?-kérdezte a fülke egyetlen utasát, egy furcsa öreg bácsit.
Persze-válaszolta-és még maradt négy üres-tette hozzá. Valószínűleg viccnek szánta, mégsem érte el a várt hatást.
Választ nem adott, csak leült. Próbálta kerülni a kommunikáció bármilyen formáját is. Valahogy mindig is idegesítették azok az emberek, akik az utazás unalmát mások untatására cserélik. A sok ingázásnak köszönhetően már messziről kiszúrta a potenciális kedvszívókat-merthogy magában csak így hívta őket. Általában az ilyen emberek legalább a vonat indulását megvárják, rosszabb esetben figyelnek és amint előkerül a könyv vagy tanulnivaló lecsapnak és az unaloműzőnek szánt eszközt használják ki egy monoton beszélgetés kezdetéhez.
Éles sípszó hasított fülébe. A vonat hirtelen megrándult és vele együtt az összes csomag is életre kelt. Pár perc múlva elhagyták a várost. A nap még utolsó erőfeszítéseivel narancsszínűre festette a havat, hogy a látványt megannyi fáradt arc csodálhassa a mocskos üvegablakon át. A mozdony zakatolt, ő pedig csak bambán figyelte ahogy a szaladó táj felkapja hátára a fákat s együtt rohannak tovább, hogy aztán a nappal együtt ők is a végtelenbe olvadjanak. Sötét lett.
A fülke egyre forróbbá vált és az előbb még bosszantóan kedveskedő bácsi most démoni szemeket meresztett rá. Nem szólt, de tekintete vérvörösen izzott és mérhetetlen fájdalmat sugárzott. Egy túlvilági hang hallatszott. Nem értette, hogy mit mond, elvonta a figyelmét, hogy a lángoló szemek alatti száj- merthogy az orr időközben elolvadt, ilyen pokoli hőségben ez nem is csoda- nem mozgott. A furcsa, inkább hörgésnek nevezhető zajt egy sikoly követte. A hang a pokol lehelleteként áramlott szét testében, megragadta szívét és olyan erővel szorította, hogy az milliónyi darabra robbant szét beterítve az egész fülkét. Ebben a pillanatban örvényként vette körül valami furcsa, megmagyarázhatatlan képáradat. Nem értette mi történik. Hirtelen meglátta édesanyját s kitárta karjait, de a kép már el is tűnt, s most egy régi barátját látta, akivel még általános iskolában veszett össze, aztán az első biciklije csengőjét hallota, majd megjelent a kutyája és a 13. szülinapja is. A képek olyan gyorsan peregtek, hogy beletelt egy kis időbe, míg rájött, hogy az emlékeit látja. Valami elmondhatatlan érzés fogta el, mintha hányingere lenne. Aztán ismét fájdalmat érzett. A sikoly lassan elhalkult. Mély csönd vette át a helyét és kietlenség. Üresnek érezte magát. Próbálta megérteni az eseményeket,át akarta gondolni a napját az elejétől, hátha az segít, de nem sikerült. Csak néhány perc múlva hasított belé a kegyetlen igazság: elvették az emlékeit. Ott ült egy kopott ócska vonatfülkében, mérhetetlen fájdalommal,emlékek nélkül. Szerette volna kiadni magából a kínt, de nem tudta hogyan kell. Elfelejtett sírni, de ezzel együtt minden érzést is elfelejtett. Nem maradt semmije, csak az üresség és szemben vele ismét mézes-mázos mosollyal ott ült az az ártatlannak tűnő bácsi; a hitvány emlékrabló és mintha mi sem történt volna rávigyorgott. De fogai feketék voltak, arca ismét eltorzult, kezére hatalmas karmok nőttek, szemét ismét rászegezte és karmaival felé nyúlt, hozzáért a térdéhez.
Erre ő megrázkódott, s kinyitotta szemét. A bácsi kopogtatta meg a térdét.
-Mondja meg, hogy meddig utaztik, hogyha megint elaludna fel tudjam ébreszteni, nehogy továbbmenjen véletlenül.