A mai mese főhőse egy átlagos kislány. Olyan se nem magas se nem kicsi. Nem kövér és nem sovány. Nem mondanám szépnek, de egyáltalán nem is csúnya. Egyszerűen csak egy kislány. De amilyen átlagos a külseje, annyira különleges a belseje. Szíve ugyanis egy drágakövekkel teli kincsesláda, amelynek soha nem volt lakatja, és a zsanérja is ellustult már, hiszen amióta csak létezik nyitva áll. Igen, tárva nyitva minden és mindenki előtt és bárki rátekint kap belőle egy darabkát és nem is tudja hogy ezzel egy mégnagyobb darabot rak bele ő maga.
Amióta csak eszét tudta, sőt még előtte is-csak erre ő nem emlékezhet-mindig azon volt, hogy akár a saját érdekeit félretéve segítsen másokon. Már már görcsösen, mégis könnyedén tette ezt mindig. Rengeteg barátja volt, néha el sem hitte, hogy mennyi, de aztán örömmel győzte meg magát, hogy igen, ők mind szeretik őt. "És miért? Mert jó vagyok hozzájuk, mert szeretetet sugárzok feléjük. Pedig milyen önző vagyok, hisz mindezt csak azért teszem, mert nekem jól esik, boldogabb leszek tőle."-Sokszor gondolkodott így magában. Még ilyenkor sem akarta elhinni, hogy igenis jobb, mint amilyennek képzeli magát, és ilyen kitalált kedves kis butaságokkal próbálta csökkenteni azt a fényt, amit lelke sugárzott. De akármit gondolt is magában, tettei mindig csak azt harsogták, hogy ez a kislány tisztaszívű.
Az igazság azonban az, hogy a kiskertben is azt az ártatlan, lilaleheletű ibolyácskát tapossák le hamarabb, mint a bódító szagú,harsány virágot.
Így van ez a való életben is. Ha egy önző ember találkozik egy önzetlennel, az önzetlen fog alulmaradni természetéből fakadóan. Gondoljunk csak bele, ha az önzetlen nyerne, nem is lenne igazán önzetlen.
Így járt a mi kislányunk is. Lelke válogatás nélkül ráragyogott mindenkire. Egyszer olyasvalakire ragyogott, aki ugyan látott már fényecskéket, de azok mind csak repkedő szentjánosbogarak voltak a kietlen sötétségben. Ő másra vágyott; hatalmas fényre, egy reflektorra, amit kedve szerint bekapcsol és utána soha nem kapcsol ki, amíg nem talál egy nagyobb fényű lámpát, aminek még a lámpaernyője is díszes, hogy akkor szívtelenül elhajítsa a régi, használt, kimerült kislámpát. De ez a lányka tudta, hogy mi lenne a sorsa, és szerette volna, ha a fényéből jut másoknak is, és egyszer majd olyasvalakinek világíthat, aki megbecsüli a meleg fénysugarakat, és másoknak is ajándékoz belőlük, csakhogy ők is átélhessék azt szívmelengető érzést, ami csak keveseknek adatik meg. Ígyhát nem akart már többé olyan fényesen ragyogni erre az emberre. De látta, hogy ezzel fájdalmat okoz neki, és bármilyen önző volt is az a másik, sajnálta, és önmagát is hozzá hasonlatosnak érezte, hiszen goromba módon nem világított rá.
Ahhoz, hogy megtarthassa önzetlenségét önzővé kellett válnia, és ez mindennél jobban fájt neki, és fáj a mai napig is, hacsak nem vigasztalta meg azóta egy kósza fénysugaracska...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
hana, a gyanúsító 2009.12.31. 09:51:35
Agnik 2009.12.31. 12:20:16