Az a baj az emberekkel, hogy sohasem érik be annyival, amennyiük van. Megkapnak valamit, egy ideig boldogok vele, de aztán már nem lesz elég, és elkezdenek egy új után vágyakozni.
Mint például én és a szürke kesztyűm. Nem tudom miért szeretném annyira a pirosat. Ha megvenném utána már rögtön egy zöldet akarnék?...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Pinczes.Laszlo 2010.12.25. 17:27:24
Nekem az olyan ember a kedvencem, aki csak akkor érzi jól magát, ha van neki vagy 5 féle kesztyűje, de az is ott rohadjon meg a fiókban, amelyiket nem is hordja.. Ahelyett, hogy hagyná, hogy annak a kezén pihenjen az a szegény kesztyű, akinek egyedül árválkodik a keze a hidegben. :D
Agnik 2010.12.31. 12:04:39
Na én azért nem vagyok ilyen, amíg megvan a régi kesztyűm kizárt, hogy újat vegyek:)
Amúgy az olyan embereket legszívesebben megtanítanám kesztyűbe dudálni...:D