Egy számító realista kusza gondolatai

Milyen rég álmodozott erről, s most mégis, mikor itt állt a kapuban megrémült. A felelősség szaga csapta meg; nem volt oly édes, mint ahogy azt évek óta elképzelte. A kellemes virágillat helyett valami émelyítővel találta szemben magát. Leült az út mellé és befogta az orrát. Visszafordulni nem lehetett, ezért így üldögélt egy darabig. Nem tudta mit tegyen.
Hosszasan gondolkodott: "Talán nem is olyan rossz ez az émelygés." Eddig nem érzett semmmit, most legalább kapott valamit, ami a sajátja, az övé, teljesen egyedül az övé. Lassan úrrá lett a rosszulléten és felállt, de egy lépést sem tett. Sokáig állt ott így, mintha csak arra várna, hogy valaki belökje a kapun, vagy legalább csak egy kicsit toljon rajta előre, de minden üres volt, sehol egy lélek. Megállt az idő, a nap már órák óta ugyanolyan szemtelenül szórta arcába égető sugarait. A fény bántotta a szemét. A körülötte fáradtan elterülő pusztában csak egyetlen menedék látszott: az ódon kapu biztatóan folyatta hűvös árnyékát a lángoló földre. Az eső után szomjazó talaj égette a talpát; el kellett indulnia. Megtett pár lépést, de oly bizonytalanul, mint a gyermek, aki először áll lábra. Megszédült. Ez a megtorpanás juttatta eszébe, hogy már órák, sőt talán napok óta-ki tudja- egy helyben vesztegel. Milyen nevetségesnek tartotta volna magát néhány éve, mikor az ifjak nagyképűségétől duzzadó mellével rálépett a kikövezett útra. "Mi sem könnyebb, mint végigsétálni egy kitaposott ösvényen."- gondolta magában. S most itt állt, s egy tapodtat sem mozdult; se előre se hátra. Ki ez az ember? Nem lehet ő; a bátor, a rettenthetetlen, a céltudatos.
Még maga is elhitte, hogy ilyen, és most, ebben a pillanatban, mikor a legnagyobb szüksége lett volna mindezen valósnak vélt tulajdonságaira, kellett rájönnie, hogy az egész csak egy jól sikerült hazugság, amit nem csak másokkal, de önmagával is elhitetett.
Ismét leült. Úgy cikáztak a gondolatai, mint még soha. Élvezte ezt az időtlen tébolyt. Csak ült ott, maga sem tudta meddig, mire elméje kitisztult. El is feledkezett róla, milyen bántóan erősek a napsugarak, amelyek most hirtelen húsába martak. Érezte, hogy nincs itt maradása többé. Bizonytalanul állt fel, s ismét megtette az előbb oly nehéznek tűnő első lépéseket. Mikor bátorságot gyűjtött elengedte orrát és valami hihetetlen dologgal szembesült: a világ legédesebb illatát érezte, olyat, mint még soha életében. Mélyet szippantott a levegőbe majd elindult és lelkéből az összes kételyt kiűzve lépett át az óriási kapun.